A minap az ask.fm oldalamon megkaptam ezt a kérdést: Egyetértesz azzal a kijelentéssel, hogy "a liberalizmus a fertő kezdete"? Rögtön, ahogy elolvastam, tudtam, hogy erre nem lesz egyszerű kör válaszolni. Tudtam, hogy kőkeményen beindítja majd az agyamat, mert nem kicsit foglalkoztat a téma, amely ráadásul igen szerteágazó. Elkezdtem hát gépelni, aztán egyszer csak észrevettem, hogy bár félúton járok csupán, nincs már több helyem a válaszra. Kézenfekvő volt, hogy mit kell tennem: blogbejegyzésként publikálni az adott válaszomat.
Először letisztáznám, hogy szerintem az erkölcsi értelemben vett fertőt a tisztaságtól leginkább az adott társadalom elvárásai, a társadalmi többség erkölcsi nyomásának súlya, és az általa szült képmutatás, ami egymástól elválasztja. Érdekes kérdés az is, hogy egyáltalán mi számít fertőnek? Történelmi koronként, kultúránként ez változó. Mondjuk, a homoszexualitás sehol nem örvend kimondottan pozitív fogadtatásnak, legfeljebb is toleránsabb és kevésbé toleráns országokról beszélhetünk e téren, szóval ez most jó példa lehet. Manapság sokan meg vannak borulva, mondván "egyre több a buzi, régen nem volt ennyi". A képlet nagyon egyszerű. Arányát tekintve minden bizonnyal nagyjából ugyanennyi volt mindig is, csak épp a társadalmi nyomás e téren végbemenő enyhülése végett egyre többen merik nyíltan felvállalni. Számomra a fertő fogalma nem itt kezdődik. És egyébként sem különösebben érintenek érzékenyen az emberek által feszegetett erkölcsi kérdések. Nekem az erkölcs annyi, mint addig a pontig terjedő személyes szabadság, amíg másnak az ahhoz való jogát nem sérted meg. Nincs szükségem beidegződésekre, a felmenőinktől megörökölt megkötésekre, amelyekről már azt sem tudjuk, mi értelmük van, csak elfogadjuk, hogy úgy vannak, és kész, be kell tartani őket. Olyan kategória ez, amely számomra nem létező.
Amit fertőnek neveznék, az inkább az elme fertője, amelyben a mai értelemben vett liberalizmusnak is része van, nem különben egyébként, mint mondjuk, a konzervativizmusnak. Mondok két példát erre. Liberalizmus: egy buzi rózsaszín tangában, pávatollakkal a seggében rázza magát egy kamion tetején, és azt akarja üzenni a világnak, hogy "hé, ugyanolyan ember vagyok, mint ti". Én leszarom a gay pride-ot, semmiféle aggodalmam sincs vele kapcsolatban, de agyi fertőről beszélünk. Miért? Mert, ha homoszexuális lennék, akkor semmi mással nem fejezhetném ki jobban azt, hogy olyan vagyok, mint bárki más, mint azzal, ha a felvonulás idején otthon maradnék, és a csávómmal összebújva TV-t bámulnék, szarva az egész világra. Ha provokálni akarnám az embereket, és kinyilvánítani, hogy mindenki megbaszhatja, kimennék a felvonulásra tollakkal a seggemben. De az egyik hogy jön a másikhoz? A mai liberalizmus nagy fogyatékossága, hogy miközben látszólag a diszkrimináció ellen lép fel teljes mellszélességgel, valójában csak erősíti azt. Megvannak a maga érdekcsoportjai, akik mellett kiáll, az elméletileg elnyomásban élő kisebbségek, mint pl. homoszexuálisok, zsidók, cigányok, feketék, és valójában már önmagában azzal, hogy egyfolytában azt sulykolják az emberekbe, hogy ezt, azt, meg amazt el kell fogadnotok, mert ugyanolyan emberek, mint ti, igazából nem tesznek mást, mint diszkriminálnak. Maradva a fenti példánál, a homoszexuálisok is önmagukat diszkriminálják a felvonulásukkal, meg a homoszexuális közszereplők nagy nyilvánosság előtt történő kitárulkozásaival. Miért kéne nagy nyilvánosság előtt felvállalni bárkinek a szexuális beállítottságát? Hiszen senkinek kurvára semmi köze hozzá.
És akkor nézzünk a konzervativizmus agyi fertőjére egy példát. Kimondottan divatos azon háborogni, hogy a mai 12-13 éves lányok hogy öltöznek fel, meg hajfesték, meg smink, és a többi. Hogy képzelik, és hol van ilyenkor a szülő? Bezzeg, amikor én voltam ennyi idős, a szüleim szétverték volna a pofámat, ha ilyesmit meg merek engedni magamnak. A mi időnkben így, a mi időnkben úgy. Hova züllik ez a világ? Ezeknek a fiataloknak semmi nem szent. Nekem a szüleim még azt tanították, hogy… És a többi, és a többi. Sorjáznak az efféle klisék olyan emberektől, akik valamiért elfelejtették, hogy emberek, és elkezdték magukat mértékegységnek képzelni. És miközben az általuk kiáltott erkölcsi romlásért tiniket kárhoztatnak, elfelejtik, hogy a tinik egy olyan világban cseperednek épp fel, amelyről ők legkevésbé sem, az őket megelőző generációk – a háborgók – már annál inkább tehetnek. Persze, egy adott társadalomnak mindig kellemetlen a fiataljaival farkasszemet néznie, mert ők mindent visszatükröznek, amit előttük elbasztak. Ilyenkor lélektanilag sokkal egyszerűbb bemesélni, hogy ez a tükör torzít, és tajtékozva elfordulni, netán kövekkel dobálni, hátha összetörik, mint beismerni, hogy amit látunk, az bizony a saját tükörképünk, és venni egy nagy levegőt, beismerni a hibáinkat, aztán megpróbálni változtatni a látott képen.
A társadalmi erkölcs mellvértjében feszítő önjelölt lovagok valójában nem is igazán tudják, mit viselnek, csak viselik, mert az apáik rájuk hagyták. Ez a mellvért olyan, amely ezüstszínűre van festve, de még így is messziről lerí róla, hogy a vékony festékréteg alatt már szétette a rozsda, és még kard se kell hozzá, csak egy mellberúgás, hogy darabjaira hulljon szét. Szeretem az olyan meglepő és mulatságos fordulatokat, amikor a társadalmi normák egy éber őrzője ilyen fajta kijelentésre ragadtatja magát szenvedélyes harca közepette: „Ha valaki ekkora kurva 12 évesen, akkor ne csodálkozzon rajta, ha egy pedofil jól megbassza. Meg is érdemli az ilyen!” Zseniális. Egy erkölcscsősz tulajdonképpen előzetesen felmentett minden vétke alól egy pedofilt. Nincs is ennél szembetűnőbb példa arra, amikor egyik norma megveszi kilóra a másikat. De miért is? Talán mert olyan ember száját hagyják el, akinek az önálló gondolkodás nem kenyere, csak szeret okosnak, és mindenekelőtt etikailag kifogástalannak tűnni a beléprogramozott szabályok mantrázásával.
Ami engem illet, se a liberális, se a konzervatív oldalhoz nem sorolom magam, és egyáltalán, mindenféle „izmus” taszít. Nincs szükségem mások által legyártott panelekre ahhoz, hogy véleményem legyen, hogy értékeim legyenek. Vannak gondolataim, amelyek konzervatív, és vannak, amelyek liberális irányba húznak. Nekem a konzervativizmus annyi, mint személyes kötődés a magam számára fontosnak ítélt értékekhez, hagyományokhoz, a liberalizmus pedig rugalmasság, a szükséges változásokra való fogékonyság és bátorság, a szellemi szabadságom gyakorlása az értékeim, hagyományaim fölött – a lehetőségem gyakorlása, hogy amennyiben szükségesnek érzem, felülírjam őket. Politikailag érinthetetlen vagyok.
Ez a két szélsőség egyensúlyozza a gondolkodásomat. Saját mércém van. Nincs szükségem másokéra, sem arra, hogy másoké én legyek.
- VR -